Tlač
Észak higgadt temperamentuma
Autor: Forgács Miklós • Jazyk: Magyar • Zdroj: Új Szó
Gyorsfénykép egy svéd jazztrióról
Autor: Máté J. György • Jazyk: Magyar • Zdroj: Fidelio.hu Aki szervezett már jazzkoncertet életében, jól tudja, hogy egy távoli ország állandóan hangversenyező zenekarát eljuttatni egy kelet-európai kisvárosba milyen sok munkát jelent. Sokat tudna mesélni erről Makovínyi Pál is, aki az Ipolyság város pecsétje – Sigillum oppidi Saag alapítvány képviselőjeként szervez rendszeresen jazz- és klasszikus zenei koncerteket a szlovák határ menti városkában.
Három évig dolgozott azon, hogy a svéd Carl Orrje Visby triójával felléphessen a szlovákok és magyarok lakta településen. Május 20-a nagy nap volt tehát Makovínyi Pál életében, hiszen régi vágya végre teljesült: a Balti-tengerben fekvő Gotland szigetén élő pianista új tagokból álló zenekarával látogatott el Ipolyságra, ahol a helyi zeneiskola előadótermében lépett színpadra.
Hogy a zongorista és két társa (Nils Ossman – nagybőgő, Marcus Gruvstedt – dob) mögött sok száz kilométer utazás áll (egyenesen Varsóból érkeztek, ahol több koncertet adtak), azt csak a zenekarvezető szeme körüli sötét karika jelezte, a trió játéka friss volt, mintha nyolc órás alvás, üdítő fürdő, kiadós ebéd, szieszta, majd uzsonna után kellett volna műsort adniuk. S mire az első szám, Carl Orrje What Must I Do?-ja véget ért, már meg is telt a kis terem érdeklődőkkel, illetve a műfaj helyi barátainak maroknyi csapatával. A jól megválasztott repertoár első darabját valóban egy műsor bevezetésére találták ki: a pianista ezzel a számmal kezdi 2003-as Skylight című albumát is, amelyet ugyancsak trióban vett fel a Dragon kiadónál. De szemben a kizárólag saját kompozíciókból álló lemez anyagával, Ipolyságon standardok tarkították a műsort. Előbb a How Deep Is The Ocean (I. Berlin) szólalt meg, majd a hangverseny végén Billy Strayhorn viszonylag ritkán hallható Isfahan-ja, végül a koncert talán legdinamikusabb előadása, egy Rodgers-Hart klasszikus, az I Didn’t Know What Time It Was. A könnyed eleganciával s alkalmasint bravúros technikával játszó Orrje ezúttal arról is tanúbizonyságot tett, hogy a klasszikus zenét és a jazzt ötvözni szerető muzsikusok közül való. Eljátszotta eddigi talán legigényesebb szerzeményét, a két részből álló Hungarian Dream-et, amelynek első – szóló zongorára írt – darabja egy Liszt-motívum köré építkezik. A vastaps nyomán két ráadást is adó trió egyik encore-választása pedig egy Grieg-opus jazzesített adaptációja volt.
Akik ismerik a zongorista korábbi tevékenységét, különös tekintettel a Skylight album anyagára, és jelen voltak a hangversenyen, úgy vélték, a Filip Augustson-Ali Djeridi párossal még egy fokkal artisztikusabb Orrje zenéje. Meglehet – bár a mostani kísérőket is jól választotta ki maga mellé a pianista. Mindketten megbízható kamaramuzsikusok, különösen Ossman, aki melodikus bőgőjátékával néhol George Mraz stílusát idézte. Az ipolysági koncert azt is jelezte, hogy mára már nagyon jól összeszokott a trió három tagja. Az összecsiszoltság persze veszélyekkel is jár, elsősorban azzal, hogy az együttes nem tud elszakadni bizonyos jól begyakorolt sémáktól, s ezzel azt a benyomást kelti koncertjein, hogy üres patternek és közhelyek láncolata az előadásuk. Valljuk meg, a Visby trió játékából se hiányoznak a túlságosan kiszámítható fordulatok, de előadásuk meghitt természetessége feledteti ezeket, s elgondolkoztatja a Budapestről érkezett hallgatót: a magyar fővárosba, ahol hál’ istennek mind gyakrabban fordulnak meg külföldi jazzcsillagok, miért nem hívnak meg rendszeresen efféle üdítő, szórakoztató, ugyanakkor művészi szempontból igényes jazz-kamaraegyütteseket? Pedig szinte biztosra vehető, hogy nálunk is legalább akkora sikerük volna, mint Toruńban, Varsóban vagy Ipolyságon, a szlovák határ túloldalán fekvő kisvárosban.
http://www.fidelio.hu/visszhang.asp?id=7982
Komorný súčasný jazz v hudobnej škole...
Autor: Pavol Srna • Jazyk: Slovenský • Zdroj: Hontianske Listy Jazz má mnoho prúdov ale pretože ho hrajú osobnosti, škatulkovanie nie je správne slúži len na orientáciu. Už výber miesta (Zákoladná umelecká škola) nám naznačoval, že Carl Orrje prišiel do Šiah s klasickým komorným triom hrajúcim prevažne vlastné kompozície.
Ja som si jeho posledné CD vypočul pred vystúpením. Očakával som viac rozdielností medzi štúdiovou nahrávkou a živou. Carl Orrje hral výraznou klasickou školou, precízne ale menej uvolnene a hravo. Ale rodinná atmosféra a oduševnený potlesk publika vyčaril na jeho tvár predsa len veľký, široký úsmev. Vlastné skladby boli zložito rytmicky a harmonicky členené s náznakom seversky clivej ale nie smutnej melódie. Aj zo standardov si vybral z tých náročnejších. Hral aj klasiku jazzovom aranžovaní, ale najväčší pôžitok mi poskytli jeho vlastné skladby.
Nils Ossman hral na kontrabas klsickým melodickým severským štýlom o stupeň uvolnenejšie a bubeník Marcus Gruvstedt musel udržovať svoj temperament pod kontrolou, ale mal som pocit, že by vedel narobiť frmol...
Priateľskú atmosféru nášho mestečka spoznali noví ľudia zo vzdialenejších kútov Európy a dúfam, že odnášajú so sebou pekné pocity a že ich podajú ďalej. |
